Csíra-csinálás

A tavaszi vitamin- és életerő-feltöltés jegyében, és mert a vetőmagok vásárlásakor véletlenül mellényúltam :P, a csíra előállítás is felkerült a panelkert projektjei közé.

Az úgy van, hogy ha az ember lánya hirtelen lelkesedéssel felvásárolja a magyar kiskerti vetőmagpiacon található termékválaszték nyolcvan százalékát, akkor otthon a szatyorból kipakolva, találkozik néhány meglepetés zacskóval is. Így keletkezik a zsákba (vető)ma(gva)cska :)

Találtam egy vöröskáposzta, egy lucerna és egy rukkola zacskót "Csíráztatásra!" jeligével. No, sebaj, ha már idekerültek, nem hagyom őket parlagon heverni - szó szerint. Ezzel egyrészt csökkenthetem valamelyest magvetési vágyamat. Mert amúgy ennyi sok vetőmag láttán az ember hirtelen szeretné őket mind egyszerre elszórni az édes anyaföldbe, hadd nőjjenek. De most még nem jó, mert a legtöbb magból valószínűleg sose lenne termést hozó normális növény, és egyébként is sok van, kb három-négy évre elegendő :D
Másrészt érdekes tapasztalatgyűjtésre és megfigyelésre is alkalmat ad a csíranevelés arra vonatkozólag, hogy mi történik a mag-víz-fény interakció során, hogyan lesz a kerekecske-gombocskából levelecske-gyököcske.

A zacskók hátulján részletes leírás van a csírák hasznáról és termesztéséről. Már csak egy csíráztató tál kéne... Nem kerül egy ház árába a hivatalos változat, de az interneten utánanézve néhány képnek, arra jutottam, hogy elviekben hasonlót én is tudok gyártani.

Kell hozzá két hasonló edény, amelyeket egymásba lehet úgy rakni, hogy az edények alja között legyen néhány miliméternyi légüres tér, továbbá a "fölső" edény aljának lukasnak kell lennie.

Nosza, összeszedtem pár alkalmasnak látszó tárgyat: hungarocell ételdoboz, tejfölös poharak, glisztásdobozok.

A "fölsőnek" szánt edények aljának lukasztását egy vastag tűvel oldottam meg (hogy a keletkező lyuk biztosan ne legyen nagyobb a magnál). A gilisztásdobozok kicsit keményebb műanyagból készültek, ezért a perforációhoz előbb mécses lángjába "mártottam" egy pillanatra a tű végét, majd az így a felhevített fullánkkal szúrtam ki 4-5 lukat gyors egymásutánban, aztán megint mártás-szúrogatás-mártás-szúrogatás, stb.

Az eredmény alább látható, nagyjából fél-egy cm távolságra lettek egymástól a lukak.

 

Már csak meg kellett tölteni az alsó edényeket vízzel, beáztatni a magokat egy fél napra (már amelyikhez ezt írta a felhasználói kézikönyv), majd átrakni őket a felső edénybe, az alsókba pedig annyi vizet tölteni, hogy éppen elérje a felső edény alját. Aztán reggel-este a felső edényben langyos vizes öblítés, az alsóban vízcsere.

Nos, egy hét vesződség után az alábbiakat állapítom meg:

- a rukkolamag egy nyálkás kis szemét dög, ami mindenhez odaragad.

- a tejfölöspohárnak túl kicsi az alja, csak nagyon kevés mag fér el rajta (ja, mert ugye az is fontos, hogy a magok csak egy rétegben legyenek, különben könnyen berohadnak), és túl mély is, hiába fehér a fala, szerintem kevés fény éri így a magocskákat, és ugyancsak a berohadást valószínűsíti ez a szerkezet.

- a hungarocell edénynek nem elég stabil az alja, deformálódik, így a szélére került magocskák kiszáradnak, a közepén pedig állandóan víz alá kerülnek.

A legjobban a lucernacsíra teljesített (kb 50%-os csírázási aránnyal, időben tartotta magát az előre meghatározotthoz, és finom is!), a konstruktőrök versenyét pedig a gilisztásdoboz nyerte: átmérője, magassága és egymásba helyezhetősége is éppen megfelelőnek bizonyult a célra. A magok öblítése is könnyű volt vele.

Kilyukasztgattam még néhány gilisztásdobozt (amelyek a gilisztakomposzt készítése folytán halmozódtak, amúgy igen praktikus tárolók) és immár mindhárom csíraféleséget ilyenekben nevelgetem. A további eredményekről természetesen majd beszámolok.